Van valami irónikus abban, hogy az ember csak napról napra él... a hétvégét, fohászokkal tarkítva már vasárnap este elkezdi várni. Kicsiny, lábaitól megfosztott pókként igyekszik szövögetni álmait, hogy húdemajdegyszerígymegúgyésakkor, miközben az élet épp rátaposni készülő talpának árnyéka egyre csak hatalmasodik.

Kétségbeesés? Lófaszt. Beleszarás? Sokkal inkább.

De mivel társas lény, enyhe extrovertált hajlamokkal, ezért - szerencsére - nem tartja bent ezeket a dolgokat... ilyenkor jönnek azon ritka, de annál pótolhatatlanabb elemei a környezetének, akik néha szavakkal, néha egy szál cigivel, néha a csenddel, néha a hallgatással, néha egy lebaszással, néha alkohollal, de hanyag mozdulattal elpöccintik a súlyos köveknek látszó, a valóságban azonban inkább nevetséges s egyben súlytalan problémákat. Persze a másik oldal és néha az ember ön-voodoozó kivetült kis lélekmocska meg szakadatlanul építi csak a gátakat, növeli a tétet ( vagy néha all-in), újabb és újabb elvárásokat dob be, magától értetődő, vállrántós, ki-ha-nem-te mondatok kiséretében. Harc a javából, végsőkig. Duracellel...

Ám legyen, mondja és középszerű, átlagos kis társadalmi besimulóként eszik, iszik, alszik, szív, baszik, csinál rá egyet. Megbújik, belenyugszik... higgyék csak. Aztán egyszer csak szikrát kapva, ágyúgolyóként kilőve, mindent feladva, megunva, megvetve, birkavérrel bekenve, de mindenképp hátra hagyva mindent, úgy neki indul és tünik el, hogy soha többé nem találják meg. Ha nem akarja...

Vélhetően sírni, majd mosolyogni, majd röhögni, , majd ordítani, majd elkomorodva köpni fog egyet rá... attól függ milyen számot dob a tracklist.

Addig csak kiírja... onnan a méylből... mert emészthetetlen, mert csak a gyomrot, meg a kedvet rontja: egy kurva nagy bagolyköpet!!

PHÖÖÖ.