Kies tisztáson álltam, néhány fa és bokor társaságában. Sehol egy lélek, csupán a horizontig nyúló aranysárga fű, mely derékig ér, s lágyan ringatózik, ahogy a szél kecsesen játszik vele. Nem először járok itt. Lábaim csukott szemmel is ismerik már az utat, mely ide vezet. Kis tisztás, tűzhellyel a közepén, mely szigetként süllyed el a fűtengerben. Az én templomom...
Térdre ereszkedem. Bőrtarisznyámból lassan kipakolom a kellékeket, melyek a rituáléhoz kellenek: különféle füvek - némelyik száraz, némelyik még friss és illatos; rágcsálók, hüllők és madarak apró csontjai; aprócska tégely vörös iszappal; kovakő; bőrtömlő vízzel. A kövekkel körberakott tűzhely mellett kis kupac száraz faág. Pont ahogy hagytam, bár ez nem meglepő, hisz senki sem jár erre. Meggyújtom a tüzet, mely pillanatok alatt apró lángnyelvek százaival, ropogtatva emészti a kis gallyakat. Kis víz a tégelybe, füvek, csontok a tűzre. Feketés-szürkés füst gomolyog. Föléhajolva belélegzem. Szemeim lehunyom, szám halkan suttogni kezdi az őseimtől örökölt mantrákat. Mutató- és középső ujjam pontosan és határozottan kezdi felrajzolni a szimbólumokat az arcomra, majd a felsőtestemre. Egyre hangosabban mormolok. Bal kezemmel felemelem a mellettem levő botomat, s kezeim széttárva rázni kezdem. A végére kötözött csontok és szárított lopótökök vészjósló, csörgőkígyóra emlékeztető hangokat hallatnak. Szinte már üvöltök!  Rasztás hajam, mely faragott csontokkal és fadarabokkal tűzdelt, olykor-olykor enyhén őszülő szakállamhoz csapódik, ahogy a fejem rázom. A felhők gyülekezni kezdenek, s pillanatok alatt besötétedik az ég. Elered az eső, s hamarosan villámok dörrennek a táj felett. A szél orkán erejúvé erősödik s a tüzet kioltja. A villám mellettem csap le!
Elájulok...

... magamhoz térek.
Körülnézek, s látom ezer és ezer év telt el. Korok, civilizációk tündököltek, s tűntek el a ködben azóta. Értehetlen világ uralkodik, ahol mindenki állásért, pénzért, holmi értékesnek hitt - diplomának, meg nyelvvizsgának nevezett - papírokért rohan, hajt, szenved. Át egy mű élet mesterséges falakkal szabdalt betondzsungelén, egymáson, értékekeken. Mind az aranyat keresik szüntelenül a felhőkarcolók kanyonjaiban.

Esik! Legalább ez megmaradt ilyennek. Hiányzik a tisztásom: a fű- és szalmaillat; a tégely, mellyel mások által érthetetlen jeleket festhetek; a botom, melyet rázva tisztelettel nézett fel rám népem. Sámán vagyok... ki itt maradt egyetlen hírnöknek. Eközben undorral lökdösve sietnek el mellettem. Húzz innen csöves - mondják. Nem hisznek. Kinevetnek. De nem fáj...

... mert Sámán vagyok, s az eső elmossa haragom.