Jujj de hány helyen elmondták már (kb az összes oktatási jellegű intézményben) rövid pályafutásom során: tanulni, tanulni, tanulni.
Eljön az idő amikor hiszed - gyermekien naívan -, hogy lassan összeállt minden, eljutottál egy értelmileg fejlettnek és felnőttnek mondott szintre. Érted a dolgok lényegét, többségét. Holmi kérdésekkel nem lehet csak úgy megfogni. Keményfedelű papírok sora is mögötted áll. Hiszed. Komolyan, határozottan. Na általában ilyenkor jön a felettébb fejlett humorú barátunk, akit a nagy könyvben csak Életnek hívnak, hogy aztán pajkosan kacarászva, megpaskolja az arcod, és miközben ellenigazolja hiedelmeid odaszól: Na de Ricsifiú, van még mit tanulni!
Tegnap rövid időn belül kettő ilyet is kaptam druszámtól az Élettől, amik után olyan úgyhagyod-úgymarad jellegű pozíciókban sikerült tartalmas zombi-perceket eltöltenem, azon gondolkozva, hogy akkor most mi?
A: Minek visz fel valaki a konyhából az emeletre egy zöldséget?
R: Ööö.. nem tudom, miért?
A: Mert most vittem fel az előbb egyet.
R: ...
(Öcsém számítógép előtt anime-t néz. A szereplő a lerombolt városban egy vékony, omladozó templomtorony tetején áll.)
R: Már nem azért, de hogy mászott fel oda?
Öccs: Tök könnyen. Meg nagyon nagyokat tudnak ugrani.
R: De akkor is. Omladozó templomtorony, sehol egy lépcső, vagy kötél...
Öccs: ... Ricsi, ezek a levegőben is megállnak, ha akarnak.
R: NA DE AZT HOGY?!
Öccs: Ugyan már, erőltesd meg kicsit a fantáziádat!
R: ....
A racionális gondolkodás bizonyos ponton túl hátrányos. Újra hülyének érzem magam.
