Valahogy megvan a kis sajátos, hagyományőrző jellege... amitől nehéz elszakadni, még ha küzdesz is ellene. Egész nap próbáltam: nem sok sikerrel. Mentem, csináltam, írtam, gépeltem, válogattam, más dolgokra koncentráltam, s mégis, ott lappangott a zsigereimben... és abnormális módon, a munkaidő előrehaladtával nem csökkent, hanem épp ellenkezőleg. És most, hogy lassan ideér az est, valami elemi erővel robban ki, valahonnan legbelülről, pusztító erővel... még körülírni is nehéz, de a hideg futkos a hátamon, a fegyver jellegű tárgyakat, illetve minden élőlényt igyekszem jó távol tartani:

mert ma már nem leszek kedves.
talán holnap...
 

netán pia+zene kombó ellensúlynak.