Hiába a zsúfolásig megtöltött naptár, a szürke munkaidő utáni szabadidős tevékenységek hétfőtől péntekig, a hétvégi meccsek, kimozdulások emberek közé, az agygyilkos sorozat-darálásos vasárnapok. Minden próbálkozásom ellenére előtör a lelkem legmélyebb bugyraiból, pedig nap mint nap hordom rá a földet egy kubikus szorgalmával... Az alkalmi boldog pillanatokat tornádó erejével söpri el, és kezdődik helyette a múlt hullámvasútja. Testem zsigerből küzd ellene, agyam is sorra adja ki az utasításokat: csinálj valami mást, ne rágódj, ne emlékezz, ne gondolkodj! Lényegtelen. Esélytelen vagyok. Van hogy csak percekre, órákra, van hogy napokra, de kudarcot vallok. Ilyenkor nem ízlik az étel, nem jó a napfény, nem jó a szó, nem jó az élő. Fényévekre vagyok a világtól amiben élek. Nem arról van szó, hogy nem értem, csupán nem köt le, nem érdekel., nem érzem magam részének... Egy darab hús vagyok, ami lóghatna akár a hentesnél is. Néha még annyi se, mint egy évek óta erdőben eldobott tejeszacskó. Szeretne már lebomlani, elhagyni ezt a helyet, de nem tud...  azóta. Egy szellem lebeg mellettem, s szomorúan nézünk egymásra. Nem vagyok teljes.

Most, egy ilyen pillanat kellős közepén, nem tudom mi tévő legyek.
S bal vállamon ülő ördög is csak kiröhög és annyit mond: Szar ügy Finch!